A kolozsvári iskolai lőgyakorlatokra emlékezteti a kormány új heppje, a Honvédelmi Intézkedési Terv bevezetése a Bozótharc egy barátját. Az egykor kolozsvári, s most budapesti újságíró és gasztroblogger Leopold Erika többek között így fogalmaz az egész, egyszerre sírnivaló és nevetséges magyarországi döntés kapcsán felidézett emlékeit leíró Facebook-posztjában: "A tanároknak volt stresszesebb, hiszen nekik figyelniük kellett arra, hogy ne történjen baleset, meg el kellett számolniuk az összes kilőtt golyóval, szóval keresgélhették a földön a hüvelyeket, ha esett, ha fújt." (A kép forrása itt.)
A bejegyzést a szerző hozzájárulásával, teljes egészében közöljük:
"A rendszerváltásig Ceausescu Romániájának oktatási intézményeiben - igen, az elitnek számító gimnáziumokban is - létezett fegyverraktár, arra az esetre, ha a terroristák megtámadnák az országot, ne álljunk ott fegyvertelenül. Sőt, a tanterv része volt a katonai kiképzés és a politikai nevelés óra is. Heti rendszerességgel, felváltva kellett volna megtartani. Volt rövidített nevük is, az egyik a PTAP (Fiatalok Felkészítése a Haza Megvédésére) volt, a másikra nem emlékszem. De már a nyolcvanas években nem vette komolyan senki. Utolsó órák voltak az órarendben. A politikai nevelés órákon valamit lediktáltak az osztályfőnökök, de mindenki igyekezett 10-20 perc alatt elintézni, és mehettünk haza.
A katonai kiképzést pedig tényleg senki nem tartotta meg, kivéve a mi osztályfőnökünket. Iskolai szinten évente egyszer kimentünk a lőtérre, ott vagy lőttünk, vagy nem, de jó buli volt, aznap nem volt tanítás, kint hülyéskedtünk az erdőben. A tanároknak volt stresszesebb, hiszen nekik figyelniük kellett arra, hogy ne történjen baleset, meg el kellett számolniuk az összes kilőtt golyóval, szóval keresgélhették a földön a hüvelyeket, ha esett, ha fújt.
A mi osztályfőnökünk viszont az ötvenes években szocializálódott, amikor még sokkal komolyabban vették az országba behatoló terroristák kérdését.Ő minden olyan osztálytársunk magaviseleti jegyét levonta alapból, akinek pap volt az édesapja, mondván, hogy nem részesül megfelelő politikai nevelésben. És ő megtartotta a katonai kiképzést is. Ez úgy nézett ki, hogy ha szép idő volt az udvaron, ha csúnya, akkor az iskola folyosóján terített le iszonyú koszos, ötven éve nem használt pokrócokat, amit a fegyverraktárból hozatott le.
Erre nekünk le kellett hasalnunk, és úgy tettünk, mintha lőnénk a koszos, zsíros, de töltetlen fegyverekkel, illetve valódi, de nem működő kézigránátokat dobáltunk. Az iskola összes többi diákja az ablakokban lógott, és nevetett. Sz@r érzés volt. Próbáltuk mi A. GY.t-t a helyén kezelni, ahol lehetett keresztbe tettünk, de hasalni azokon a pokrócokon, és dobálni a gránátot, sz@r volt. Megalázó. És a legkevésbé sem vicces.
A.GY. egyedül volt ezzel, a tanári karból senki nem állt mellé, így ennél többet nem nagyon tudott kihozni a katonai foglalkozásokból. De ha összefog több tanár, komolyan veszi magát, nagyon sok lehetőségük lesz visszaélni a hatalmukkal. Az még annál is sz@rabb lesz. Megalázó, és még sokkal kevésbé vicces."
