Történészi magyarázata a szegényekkel, rászorultakkal való totális együtt nem érzésnek, mely a magyar társadalom nagy többségére annyira jellemző.
Mink András történész írását közöljük, mely most a Nyílt Társadalom Archívum weboldalán jelent meg a Galéria Centrális mostani kiállítása kapcsán (korábban a Beszélőben).
"A perverz újraelosztás Kádár-kori politikája, amelyben a jóléti újraelosztás haszonélvezői a jobb helyzetben lévő társadalmi csoportok – minél jobb körülmények között élt valaki, annál nagyobb mértékben részesült a javakból – igazolhatatlan, igazságtalan, irracionális, és gazdaságilag fenntarthatatlan. Igazolhatatlan, mert a másoktól elvett adóból származó jövedelmeket nagymértékben olyanoknak juttatja, akik erre legitim módon nem tarthatnának igényt. Igazságtalan és irracionális, mert a valódi szegénységben élők helyzetén nem javít, nem szolgálja az esélyegyenlőséget és a társadalmi integrációt, ellenkezőleg, a társadalom kettészakadásához vezet. Az újraelosztás elsődleges, ha nem az egyetlen legitim célja a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése. Végül, a válság és a csökkenő állami bevételek mellett ilyen mértékű újraelosztást fönntartani lehetetlen, a magas adók megfojtják a gazdaságot, tartósítják a válságot.
Az első világháborús vereség és Trianon súlyos csapást mért a magyar polgári fejlődésre is, a magyar polgárosodás történelmi bázisának felszámolása ezzel a katasztrófával kezdődött. Megszületett a szűk körű, és a maga módján szintén kiszolgáltatott középosztály, és vele együtt annak paternalista önzése, jóléti sovinizmusa, amelynek egyik velejárója a társadalom kettészakadása, illetve ennek a kettészakítottságnak a folyamatos újratermelődése. Az első világháború és a trianoni sokk után, a rákövetkező migrációs nyomás következtében a magyar középosztály – vagy helyesebb, ha egyszerűen középrétegekről beszélünk, hiszen éppen a középosztályi helyzet és lét megrendüléséről van szó – legfőképp az államtól várhatta helyzetének jobbra fordulását. Ennek forrása akkor a szegényebb néposztályok pária-létben tartása, a tekintélyelvű kormányzás, a kasztszerű társadalmi hierarchia fönntartása, és a zsidónak tekintett magyarok jogfosztása és kifosztása volt, illetve lett volna. Beszédesek a két világháború közötti korszak jövedelemeloszlási adatai, amelyek egyfelől a középrétegek kiszolgáltatott helyzetéről árulkodnak, másfelől a perverz újraelosztás kétségbevonhatatlan jeleit mutatják, ahol a terhek aránytalanul nagyobb részét viselték a szegényebb, a voltaképpeni politikai közösségből kirekesztett társadalmi csoportok.
A polgári lét és életforma durva gleischaltolásának újabb egymást követő hullámai 1939 és 1956 között a helyzetet végletesen lerontották, és alaposan beleégették mindenkibe a bizonytalanságtól és a lecsúszástól való félelmet. A Kádár-korszak “kispolgárosodása” nem változtatott azon, hogy valódi, biztos egzisztenciával rendelkező középosztály azóta sincs, a többséget alkotó alkalmazotti, munkavállalói középrétegeknek tekinthető társadalmi csoportok kiszolgáltatottsága pedig fennmaradt. Az igazi történelmi vesztes azonban újra csak a társadalom alatt élő szegények milliós tömege volt. A kádári konszolidáció viszonylagos jóléte ugyanis nem számolta fel ezt a strukturális szegénységet, csak egy időre eltakarta a létét.
A rendszerváltás pillanatában halványan remélni lehetett, hogy a magyar társadalommal el lehet fogadtatni, hogy a tartós szegénység erkölcsileg elfogadhatatlan, és olyan nyomasztó teher, amely hosszú távon a saját felemelkedési lehetőségeit is gúzsba köti. El lehet fogadtatni, hogy a cselekvőképesebb, több erőforrással rendelkező társadalmi csoportok jóléti juttatásaik egy részéről mondjanak le a társadalmi integráció érdekében. Erre alig volt esély. A liberális szociálpolitikai javaslatok kulcsszava a rászorultság volt, ám címzettje egy olyan társadalom, amelynek túlnyomó többsége – nem is teljesen ok nélkül – történelmileg sokszorosan kifosztottnak, kizsigereltnek, azaz rászorultnak tekintette önmagát is. Amelynek történelmi tapasztalata az volt, hogy valójában egy hajszál választja el attól, hogy egy váratlan fordulat (politikai- vagy gazdasági válság, rezsimváltás, állásvesztés, betegség, baleset) következtében menthetetlenül a szegények sorába süllyedjen.
A rendszerváltás utáni demokratikusnak nevezhető korszak húsz évében csak azoknak a pártoknak volt esélyük a győzelemre, amelyek azt ígérték, hogy garantálják a középrétegek jóléti juttatásait, sőt, ha úgy adódik, növelik azokat. Hozzátehetjük, hogy Magyarországon az elmúlt évszázadban mindig akkor sikerült stabilizálni a hatalmat, ha a hatalom időlegesen sikeresen konszolidálta a középrétegek helyzetét. Különösen aggasztó mindez, ha azt is tudjuk, amint azt Oblath Gábor kutatásai kimutatták, hogy a 2001 és 2006 közötti időszak, amikor a magyar társadalom életnívója érezhetően közeledett az európai átlaghoz, egyben az eladósodás föltartóztathatatlan növekedésével járt együtt.
Akárcsak az 1963 és 1978 közötti másfél évtizedben, amely a Kádár-korszak relatív felzárkózási szakaszának tekinthető. Hasonló eredményekre jutunk, ha az elmúlt évszázadra visszatekintünk: a rövid fellendülési szakaszokat mindig válság, visszaesés, kényszerű megszorítások követték. Ebből számomra az következik, hogy a tőke- és tudáshiányos magyar társadalom idestova már egy évszázada nem tudja önmaga megtermelni a javaknak azt a mennyiségét, amely a jóléti elvárásait kielégítené." (Mink András: A lehetetlen megkísértése. Havas Gábor 70. születésnapjára megjelent írás. Beszélő, 2016.)"
