Nem most mondta ezt a Miniszterelnök, hanem még 2006-ban a Fidesz elnökeként jelentette ki a Magyar Rádióban: "Számunkra a köztársaság egy üres szó ... az csak egy ruha, valójában a nemzet a test, azon a köztársaság a ruha, az emberek, azok a nemzetben élnek." – emlékeztet a kijelentésre Mink András, a Bozótharc részére készített írásában. A történész szerint 1956 emlékezete a baloldal és a jobboldal közötti szakadékban tűnt el. Vendégszerzőnk írásában arra keresi a választ, hogyan lehetséges az, hogy 1956 emlékezete, amely olyan döntő szerepet játszott a pártállami diktatúra megdöntésében, nem vált az új magyar köztársaság történelmi mítoszává. (A kép forrása: a Blinken OSA Archívum 1956-os emlékoldala)
Hová lett 1956, hová lett a köztársaság?
Mink András írása
2011-ben egy dublini konferencián egy angol történész azt kérdezte tőlem, hogyan lehetséges az, hogy 1956 emlékezete, amely olyan döntő szerepet játszott a pártállami diktatúra megdöntésében, nem vált az új magyar köztársaság történelmi mítoszává. Véleményem szerint a magyarázat részben abban keresendő, hogy 1956 áldozatul esett annak, hogy a magyar bal és jobboldal radikálisan megosztott a 20. századi magyar történelem megítélésében.
Ebben a kulcsmomentum nem is maga 1956, hanem az 1945-höz fűződő viszony. Gyáni Gábor fejtette ki egy több mint tíz évvel ezelőtti tanulmányában, hogy 1956 igazi tartalma a visszatérés, azaz a revolutio. Ez primér tartalmát tekintve igaznak látszik, hiszen 1956 meghatározó politikai szereplői az 1945 és 1947 közötti állapotohoz visszatérve képzelték el az újrakezdést, vagyis adottnak vették, hogy 1945 nemcsak a haborús vereséget, nemcsak az újabb katonai megszállást jelentette, hanem egyben rendszerváltás is volt, nagy jelentőségű fordulat és lehetőség a magyar demokratikus történelmi fejlődésben.
Ezt így gondolta Nagy Imre és a reformkomunisták a szociáldemokraták, a kisgazdák és a többiek, a munkástanácsok és az egyetemi diákok, vagyis a forradalom meghatároó, politikailag relevans csoportjai. A probléma azonban éppen az, hogy jelenleg regnáló, magát jobboldali (keresztény, konzervatív, miegymásnak) tekintő rendszer visszamenőeg nem fogadja el 1945-öt legitim történelmi fordulatnak, a nemzeti történelem részének.
Az új alkotmány preambulumában az 1945-ös fordulatot a kommunista diktatúra előtörténetévé fokozták le. Számukra az 1956-os forradalomnak csak akkor lehet értelme, ha az visszatérési kísérlet az 1945 előtti állapotokhoz, ez azonban nem egyeztehető össze 1956 valódi történeti szereplői túlnyomó többségének korabeli politikai törekvéseivel, vonzalmaival és meggyőződésével.
1945 radikális elutasításának látható következményei vannak regnáló rendszerideológia politikai közösségről alkotott felfogására is. “[E]gy statikus, Isten kegyelméből való hatalmasságok tiszteletére épülő társadalomnak alig lehet jobb záróköre, mint a monarchia. Nem véletlen, hogy mindazok számára, akik nem tudják elviselni a tömegek és plebejusok közéleti feltörését, valahogyan kényelmetlenné válik maga a köztársasági államforma is.” – írta Bibó István 1947-ben.
Az 1989-90-ben megszületett köztársaság még előképének tekintette az 1946-ban kikiáltott, szerencsétlen sorsú, és hamarost elsöpört köztársaságot. Ma a köztársság helyett a “történelmi alkotmány”, a Szent Korona-tan a magyar politikai közösség arculatát felskiccelni igyekvő jelképek és hívószavak. A köztáraság csak ruha a nemzet testén – jelentette ki Orbán Viktor a 2006-os választási kampányban. Az 1945 utáni fordulat megítélése áthidalhatatlan szakadékká vált a mai magyar hatalom és az általa eprezentált ún. “jobboldal”, és a mai magyar konzervatív demokraták, republikánusok, liberálisok és a demokratikus baloldal alkotta tábor között. 1956 emlékezete ebben a szakadékban tűnt el.
